Iskola

Nehéz a táska, sok a tancucc.
Értelmetlen mindez, mert senki sem tanul.
Sokat kérnek, de ez nem olyan könnyű,
Okosnak lenni, azt hiszik egyszerű.
Igaz, hogy mindig azt mondják nekünk :
„Van annyi eszünk, hogy okosak legyünk”

Kedvesemhez

Szemed fénye tündököl az égen,
Szíved melege beteríti lelkem,
Bársonyos hangod a fülemben hallom,
S selymes hajad a kezemben tartom,
Piros arcod folyton csak nézem,
Két szép szemed virít a fényben.
Szeretetem jeléül írtam ezt néked.

Barátomhoz

Túl a télen, túl a nyáron,
Túl a hegyen, túl a fákon,
Messze földön ott találom
Az egyetlen jó barátom

Oda megyek, oda futok
Mindaddig, míg kitartok
Esküt teszek a szentek előtt,
Hogy megteszek minden tőlem telhetőt

Kívánság

Mikor felnézek az éjszakai égre,
Öntudatlan megszólalok, hogy ennek sose legyen vége.

S miközben ezt suttogtam, egy csillag hullt a földre
Egyenesen bele a semmi közepébe.
És mikor ránéztem, láttam, hogy nem is csillag,
Hanem egy tündér boldogságot hozva.
Ám az ő jöttével megállt az idő,
S utána azt mondta, hogy a kívánságod teljesül.

Majd odajött hozzám s megfogta a kezem,
S ismét megszólalt, hogy örökre maradj velem.

Menj tovább

Fuss el messze, menekülj, míg csak lehet!
Feledd el a múltad, teremts jövőt,
Hozd el a fény útját és tüntesd el a sötétséget,
Hallgass a hangra, ami mutatja az utat,
Elvezet a célig, addig meg se állj
Csak egy irányba haladj, de tényleg csak egybe,
Azt is csak előre, a messzeségbe.

Élj !

Táncolj mennydörgés a pillanatért,
Mert semmi sem tart örökké!
Élvezd ki ezt a percet
A halhatatlan örömért,
Amit sosem felejtesz el.
Élj megbánás nélkül,
Akárcsak egy homokszem
A semmi közepéről.
Élj a máért és ne a múltért,
Villámaidat szórd le a földre,
Emelkedj fel a csillagok fölé
És töröld el a gyötrelmeket.
Harcolj a jóért és a boldogságért,
Tüntesd el a fájdalmat,
Élj addig boldog szívvel,
Míg a világ elhamvad...

Farkas

Szeme arany, szőre szürke,
Lelke sötét, de szíve gyönge,
Hangja vonyít a Hold sugarára,
S árnyékot vett a szikla falára.

Falkában jár, hogy erősebb legyen
A borús ég alatt, a sötét mélyben
Az erdőt járva élelem után.
A kicsikre vigyázva, a boldogság útján.

Óriás mancsát a földbe mélyesztve,
Majd nagy karmát a fában élezve,
Hegyes fogait vicsorítva tartja,
S éles hallásával a fűt is meghallja.

Éber szeme a távolba lát,
Éhes teste egyhelyben áll,
Bozontos farkát fújja a szél,
Majd egy pillanat alatt eljön az éj.

Aztán felkel és kinyitja szemét...
Utána rájön, hogy álom volt, amit átélt,
S arra gondol, ha nem egy lett volna,
Esetleg jobb lenne magányos sorsa.