Egyszer egy hiéna csontot talált, foga közé fogta, és magával vitte. A hold csodásan fénylett, a víz nyugodt volt; mikor a hiéna meglátta a holdat a víz tükrén, eldobta a csontot, és meg akarta kaparintani magának a holdat. Azt hitte, hogy zsíros húsdarab az.
Ráugrott, fülig elmerült a vízben, de nem lelte meg. A vizet azonban felkavarta.
Visszamászott a partra, és mozdulatlanul várt.
A víz újra lecsillapodott, s megjelent tükrén a hold. A hiéna újra ugrott egyet, hirtelen akarta megkaparintani a holdat, amit húsnak hitt. Már az hitte, megvan, pedig még vizet sem tartott a szájában, mert az is kicsorgott belőle. A hiéna újból visszahúzódott a partra, és várakozott.
Arra jött egy másik hiéna, elcsente a csontot, és otthagyta a várakozó hiénát. De végül is hajnalodni kezdett, és a hold fény lassan eltűnt a nappali fényben. A hiéna pórul járt.
De másnap is visszatért, visszatért naponta, míg egészen le nem taposta a környéket.
Sokat nevettek a hiénán, aki újra meg újra beleveti magát a vízbe, harapja a vizet, de az csak kicsorog a pofájából, s nem marad benne semmi.
Azóta, ha valakit kinevetnek azt mondják neki:
- Olyan vagy, mint a hiéna, aki eldobta a csontot, és nem szerzett magának semmit, mert a holdat látta a vízben.