Volt egyszer egy öszvér. Mint minden öszvér, ő is azt gondolta, hogy bizony-bizony, ő a legokosabb teremtés a világon.
Az öszvér egyszer betévedt egy kertbe. Látja, hogy az erős, magas almafákon apró, finom, zöld almák teremnek, a fa alatt pedig, vékony indákon, óriási dinnyék érnek. Felnéz az öszvér még egyszer a fára, aztán lenéz a dinnyére, és bosszúsan csapja hátra a fülét.
-Milyen ostobán rendezték el ezt a világot!- gondolta – Bízták volna csak rám, a bölcs öszvérre, én mindent másképp csináltam volna!
Meghallotta ezt az almafán üldögélő veréb. Megkérdezte:
-Ha meg nem sértelek, mi az, ami nem nyerte meg a tetszésedet?
-Hát nem látod? – szólt az öszvér. – Nézz körül! Ezen a nagy-nagy fán akkora almák teremnek, mint egy kisgyermek ökle, azokat az öszvérfej nagyságú dinnyéket meg alig bírják a vékony indák. Az volna a helyes dolog, ha a nagy almafán akkora alma teremne, mint a dinnye, a gyönge indákon meg olyan kis dinnyék nőnének, mint az alma!
Így szólt az öszvér, aztán vakarni kezdte az oldalát az almafa törzsén. Abban a pillanatban leeset egy alma, és nagyot koppant az öszvér fején.
-Iá-iá-iá! Jaj,jaj,jaj ! Szegény fejem, ja-aaa-aj! – ordított az öszvér.
Nagyot nevetett a veréb.
-Látod, tisztelt bölcs – mondta – , még jó, hogy az alma nem akkora, mint a dinnye, mert különben kereshetnéd most a fejedet!
-Igaz, igaz – az öszvér csak ennyit motyogott, és gyorsan elhordta az irháját az almafa alól.