Egy napon Agbémadokponou, az afrikai vadász éppen ment hazafelé a vadászatról, mert már elfogyott a puskapora és a tölténye. A dzsungelben egy nagy fa alatt meglátott egy párducot, ami a gazdag lakoma után nyugodtan pihent.
Agbémadokponou futásnak eredt, mert más megoldást nem látott. A párduc észrevette őt, és szólt, hogy félelem nélkül álljon meg, és menjen oda hozzá. A vadász nem fordult vissza; egész testében reszketett, de végül valahogyan erőt vett magán, és odament az állathoz, ami megkérdezte:
- Miért szaladsz el, derék ember, amikor megpillantasz engem?
- Azért szaladok el, mert félek tőled. Félek, hogy valami rosszat teszel velem.
- Miért félsz tőlem?
- Azért, mert te vadállat vagy, és az állatok vadsága kiszámíthatatlan. Te félelmetes vagy, engem halál fenyeget.
- Ez igaz, de ha én félelmetes is vagyok, ez csak látszat, és nem tőlem és a hozzám hasonlóktól kell félned.
- Hanem kitől?
- Derék vadász, saját magadtól kell félned.
- Talán saját magammal teszek valami rosszat? Rejtélyes dolog, amit beszélsz.
- Rejtélyes, bizony, de már így van az.
- Légy szíves, magyarázd meg!
- Én vad vagyok, ez igaz, beismerem, de az ember, a te fajtád az, akitől a leginkább félned kell.
- Miért?
- A gyerek nem, de az ember, a világ legkegyetlenebb állata. Valószínűleg nem ismered a kegyetlenségét, mert közel áll hozzád: az ember, mindig ott van melletted, veled, minden nap. Mosolyog, nevet, kedves, de ez csak egy, a felszínén nyugodtnak tűnő óceán, ami a mélyben tombol, háborog.
- Még mindig nem hiszem, mert az ember, a testvérem mindig rokonszenvet tanúsított irántam, és segített; kérlek, magyarázd meg világosabban!
- Az ember minden szerencsétlenségednek az okozója. Olyan akarsz lenni, mint ő? Minden eszközt felhasznál, hogy lezárja előtted az utat; az ember, , akivel megosztod a legjobb falatot, megmérgezi a természetet, ezáltal megmérgez téged is, elcsábítja a feleséged, nyomorékká tesz, irigykedik, jogtalanul bebörtönöz, megöl téged,.
- Párduc Nagyasszony, úgy gondolom, hogy te csak a rosszat látod ebben a teremtményben. Az embert, a testvéremet, mint minden élőlényt, az Isten teremtette, jó és rossz tulajdonságaival. Ne felejtsd el, hogy az embernek, az én testvéremnek, minden hibája ellenére, amiket az imént felsoroltál, vannak tagadhatatlan erényei: ő jó, rokonszenves, kegyes, szolidáris és szolgálatkész.
- Mindazok a tulajdonságok, amikkel felruházod az embert, a fajtádat, csak formaságok. A kézzelfogható tények számítanak. Ha az embernek, a te fajtádnak vannak is jó tulajdonságai, ezerszer több a hibája. Az ember, a te fajtád képmutató, irigy, sunyi, arrogáns, gőgös; mindent egyedül magának akar; ő az, akitől félned kell, nem éntőlem.
A beszélgetőtársak elváltak egymástól, az ember meggyőződve arról, hogy a Párduc Nagyasszony helytelenül ítélkezett az emberekről. De íme, az útról letérve, az dzsungel legmélyén összetalálkozott egy irigy, gonosz és aljas vetélytárssal, aki egy puskagolyóval leterítette, mint valami nyulat. Így igazolta a párduc szavait.