AZ ÖREGASSZONY MEG AZ OROSZLÁN

Egy távoli faluban élt egy már nagyon fáradt öregasszony, aki tovább nem akart egyedül élni. A lánya egy közeli faluban lakott. Gyakran meglátogatta, de ez alkalommal úgy döntött, hogy ő megy el hozzá, hogy soha többé ne hagyja el.
Egy kora reggel útra kelt a bozóton át a faluba, ahol a férjezett lánya lakott. Apró léptekkel lépdelt az erdőt átszelő ösvényen. Az ösvényt a föld és az ott növő gyökerek jelölték. Nem volt egyenes, hanem kacskaringós, mert a még létező természetes akadályokat kerülgette. Az öregasszony szerette az erdő illatát, az avarból szálló szagot, ami összekeveredett a régi tüzek, a fakéreg és a túlmelegedett kövek szagával. Nem gondolt a nagy távolságra, amit a célig meg kellett tennie, annyira magával ragadta a bozót és az a gondolat, hogy vége lesz a magányának. Mégis, pár óra múlva lassította a lépteit, mert elfáradt a lába, hiszen már az egész testére ránehezedett az évek súlya. A háta, a feje, a karjai, mindene fájt. Fogatlan szájából rekedtes sóhaj tört elő. A szíve gyorsan, nagyon gyorsan vert. Egy pillanatra megállt, felnézett a fák fakó lombjára. Az ágak között észrevette, hogy a Nap már nagyon magasan volt az égen. Egészen függőlegesen bocsátotta le égető sugarait.
– Biztosan dél van már.
Meglepetten állapította meg ezt.
– Egykor már dél felé bent voltam a faluban.
Amikor észrevett egy jelzőoszlopot, megrázta a fejét:
– Csak a fele utat tettem meg. Az öregség már tényleg a hatalmába kerített.
Az öregasszony folytatta az útját, de a léptei egyre lassúbbak lettek. Éhség és szomjúság kínozta. Nem vitt magával semmi élelmet, mert nem is gondolta, hogy az útja ennyi időt vesz igénybe. Egyszerre az út mellett szemtől szemben találta magát egy oroszlánnal. Az öregasszony megremegett félelmében, de az oroszlán megvetően nézett végig rajta.
– Hová mész teljesen egyedül a bozótban? – kérdezte.
– A lányomhoz, aki a szomszéd faluban lakik – suttogta reszketve. – Azt hittem, hogy sokkal gyorsabban odaérek, de már nagyon öreg vagyok. És most annyira megszomjaztam.
– Gyere utánam – mondta az oroszlán együttérzően -, elvezetlek a vízhez.
Elvezette az öregasszonyt egy nagy folyó partjára. A víz a liánokkal átfont fák árnyékában csordogált a sziklákon. A nő lehajolt, a két tenyerébe vett egy kis vizet, és többször is ivott. A hőség súlya elhagyta, és új erő költözött megmerevedett lábaiba. De a gyomra korgott az éhségtől, ezért az oroszlánhoz fordult:
– A szomjamat már eloltottam, köszönöm neked, Oroszlán úr. De éhes vagyok. A szabad levegő és a hosszú út csak növeli az étvágyamat, és tegnap este óta egy falat sem volt a számban.
– Várj rám itt! – mondta az oroszlán.
Az öregasszony leült egy rönkre, és megpihent a vízmosás partján. A gondolatai semmi konkrét dolgon nem jártak, csupán az oroszlánra gondolt, aki szívességet tett neki. Szerencséje volt, hogy ilyen útitársra talált.
Az oroszlán elment vadászni. A napfényben csillogó tisztáson megpillantott egy antilopot. Az nem sejtve az őt fenyegető veszélyt, a fűben járkálva helyet keresett magának, ahol megpihenhet. Nagy ugrásokkal futott feléje a vadászó vad és megölte. Hosszan falatozott, hogy az éhségét csillapítsa, majd egy combot elvitt az öregasszonynak. Az belakmározott. Már egy hónap is eltelhetett azóta, hogy ilyen nagy lakomában lett volna része.
– Most már jól is laktam. Köszönöm, Oroszlán úr!
Mindketten folytatták az útjukat, élen az oroszlánnal. Az állat nem sietett, figyelmes volt az idős, fáradt társára. Csak egy kis utat tettek meg, amikor egy óriáskigyó, egy hatalmas piton keresztezte az útjukat. Az öregasszony rémülten csak hátrált és hátrált, de az oroszlán, erejében bízva, mancsai és karmai erős csapásával agyonütötte a kígyót, és messzire hajította.
Az öregasszony fellélegzett. Egyre jobban el volt ragadtatva, hogy egy ilyen erős, nemes lelkű, bátor védelmezője van. Hogy kifejezze az elismerését, egyre csak ezt ismételgette:
– Köszönöm, Oroszlán úr! Köszönöm, köszönöm.
Az utazás a végéhez közeledett. A két útitárs elérte a falu szélét. Az oroszlán el akart válni az öregasszonytól. Elbúcsúzott, miközben ezt mondta:
– Én szolgálatot tettem neked. Cserében azt kívánom, hogy senkinek se szólj arról, hogy én itt vagyok a környéken, mert ma reggelire egy tevét akarok éjjel ellopni. Megesküszöl?
Az öregasszony a szívére tette a kezét és megesküdött:
– A szavamat adom, hogy senki sem szerez tudomást erről az útról, és senki sem fog semmit sem tudni a te jelenlétedről.
De élt-e valaha is a Földön egy diszkrét öregasszony? Nincs olyan öregasszony, aki a nyelvét féken tudná tartani. Tényleg, alig jutott el a lányához, alig tért magához, nem tudta megállni, hogy ne meséljen különös kalandjáról. Mindent elmondott, még azt is, hogy az oroszlán a falu környékén maradt, hogy elraboljon egy tevét. Tényleg nagyon rossz módját választotta annak, hogy kifejezésre juttassa a háláját.
A lánya elmondta ezt a férjének, és a férfi sietett értesíteni a vadászokat:
– Egy oroszlán ólálkodik a falu környékén. Siessünk, készítsük elő a fegyvereinket a vadászatra!
A vadászok nem hagyták, hogy kétszer mondja. Mindenki elővette a fegyverét, és csoportba gyűltek, hogy megöljék az oroszlánt. Azonban bármennyire is elbújtak, az oroszlán meglátta őket. Sejtette, hogy az öregasszonynak járt el a szája, és ezért majd’ megpattant a dühtől. Elmenekült messze az erdőbe.
– Az öregasszony elárult engem, de én még bosszút fogok állni rajta, meg fog fizetni azért, hogy nem tudott titkot tartani.
Az oroszlán olyan gyorsan elszaladt, hogy a vadászoknak alig volt erejük áttörni az egész bozóton, de csak nem fedezték fel a rejtekhelyét. A Nap már lenyugodott, amikor lesújtva hazaértek. Hogy ne gúnyolják ki őket, azt híresztelték el, hogy az öregasszony hazudott.
– Nincs itt oroszlán. Az öregasszonynak látomásai voltak. Semmit sem találtunk.
Majd elvonultak aludni.
Éjjel, amikor minden megnyugodott, az oroszlán bement a faluba. Mint egy árnyék, siklott a kunyhók között. Nagy gonddal lépdelt, hogy kiszimatolja a házat, amelyikben az öregasszony aludt. Amikor megérezte annak a szagát, akinek annyit segített, benyomta az ajtót, bement a szobába, és felfalta az árulkodót.
Így történik mindenkivel, aki nem tudja betartani az adott szavát!