Élt egyszer, valahol a Cader Idris egyik rejtekében, egy csapat tündér. Az volt a szokásuk, hogy időnként felkerekedtek, és végiglátogatták a környék falvait. Házról házra jártak, és próbára tették az embereket, jók-e vagy rosszak. Akik barátságtalanul fogadták tündér vendégeiket, azok pórul jártak: életük végéig elkerülte őket a szerencse. De akik szíves fogadtatásban részesítették őket, amikor sötét, viharos éjszakákon utasemberek képében megjelentek náluk, azok mindig szerencsével jártak azontúl.

Egy este a vén, rhysbeli Morgan magányosan üldögélt kuckójában a tűzhely mellett. Csendesen szítta pipáját, és egy kis keserű sörrel vigasztalgatta magát, amiért ilyen egyedül maradt. Az ital lassacskán a fejébe szállt, és a vén Morgan szíve megkönnyebbedett. Úgy érezte, hogy énekelnie kell. Mindjárt rá is gyújtott egy dalra.

    Szó, ami szó, a hangja nem volt valami szép. Akadt is egy ember a faluban, aki – az öreg Morgan nagy bosszúságára – azt mondta róla, hogy vén tehén bőgésére vagy még inkább egy utat tévesztett, vak kutya vinnyogására hasonlít. Meg is sértette ezzel alaposan az öreget, mert Walesben mindenki nagyon büszke a szép hangjára, hiszen a dalnoki mesterség nagy becsben áll azon a vidéken.

De akárhogy is: a vén Morgan nagy gyönyörűségét lelte a saját énekében, különösképpen ezen a csöndes, békés estén. Csak azt sajnálta, hogy senki sem hallja a hangját – mert hát a magányos öröm mégiscsak fél öröm.

De egyszerre csak valaki halkan kopog az ajtón. Morgan nagyon megörült, hogy lesz, aki hallgatja az énekét. Egyre szebben cifrázta hát, és nem is hagyta abba, amíg befejezte a dalt. De akkor nagyot kiáltott:

-  Mire való az ajtó, ha nem arra, hogy belépj rajta! Bújj be, akárki vagy!

Látnivaló, hogy Morgan nemigen ügyelt a finom beszédre. Nyílott az ajtó, és három porlepte, fáradtnak látszó utasember lépett be a szobába.

    Nem voltak mások, mint Cader Idris alakot váltott tündérei, akik arra voltak kíváncsiak, hogy vajon hogyan fogadja őket a ház gazdája.

    Az öreg Morgan azonban nem is sejtette, hogy kik a látogatói.

- Jó uram – szólalt meg az utasok egyike -, fáradtak vagyunk, törődöttek, éhesek. Nem

kérünk egyebet, csak egy harapás ennivalót, amit a tarisznyánkba tehetünk, és magunkkal vihetünk. Aztán nem is alkalmatlankodunk, nyomban továbbállunk.

- Ha csak ennyi a kívánságotok – felelte Morgan -, hát ez igazán nem sok. Amott az asztalon

 találtok egy szegetlen cipót és egy jókora darab sajtot. Mellette a kés is, vágjatok belőle, amennyi csak jólesik. Lakjatok jól, a maradékot pedig tegyétek a tarisznyátokba, s vigyétek magatokkal. Ne mondja senki, hogy a rhysi Morgan nem látta szívesen az ajtaján bekopogtató idegen utasokat!

    A három vándor az asztalhoz lépett, és nekilátott a kenyérnek meg a sajtnak. Jóízűen falatoztak, Morgan pedig, hogy a vendégeit felvidítsa – no meg hogy magamagának is egy kis örömet szerezzen -, ismét dalba fogott. Dalolt szakadatlanul, csak azért hagyta félbe olykor-olykor az éneket, hogy egy-egy korty borral locsolgassa kiszáradó torkát.

   A vendégek, miután jóllaktak, kipihenték magukat, felálltak az asztaltól, és indulásra készülődtek.

- Jó uram – mondotta az egyik -, köszönjük, amit értünk tettél. Bőkezű vendéglátó gazda

 voltál, de mi sem leszünk hálátlanok hozzád. Hatalmunkban áll, hogy teljesítsük egy kívánságodat. Szólj: mire vágyol leginkább ezen a világon?

-  Megmondom, mi az én nagy kívánságom – kiáltott fel az öreg Morgan. – Szeretnék egy

szépen szóló hárfát! De olyan legyen, hogy akármilyen ügyetlenül pengetem is a húrjait, tempósan, vidáman szóljon, sohase játsszék bánatos nótát. Hanem hát mit is beszélek! Úgy is tudom, hogy csak tréfálkoztok velem.

De alig ejtette ki az utolsó szavakat az öreg Morgan, máris meggyőződött róla, hogy tévedett, amikor tréfának vélte a vendégek beszédét. Mert egyszerre csak azt látta, hogy a tűzhely mellett, éppen a lába előtt, egy pompás, vadonatúj hárfa áll. Úgy termett ott, mintha a földből nőtt volna ki. Meg akarta köszönni az ajándékot vendégeinek, de azok már eltűntek. Az ajtóhoz futott és felrántotta, de odakintről csak a sötét némaság tekintett vissza rá.

„ Életemben nem láttam ehhez fogható csodát! – szólt magában. – Úgy látszik, tündéreket láttam vendégül ma este! „

Úgy érezte, hogy csak egy kis sörital hozhatja rendbe a gondolatait. Fenékig ürítette a hasas palackot. Ettől csakugyan megkönnyebbült egy kicsit. Alaposabban szemügyre vette a csodálatos hangszert. Óvatosan körüljárta, megtapogatta, majd gyengéden megérintette ujjaival a húrokat. Abban a pillanatban a hárfa bolondos, szédítően vad táncnótába fogott.

    A zenére odacsődültek a szomszédok. Alig léptek be a szobába, máris táncra perdültek a muzsikaszóra, és ropták, mintha sohasem akarnák abbahagyni. Addig járták a táncot, amíg csak Morgan el nem eresztette a húrokat.

    Hamarosan országszerte szétfutott a hír, hogy milyen csodálatos zeneszerszámra tett szert az öreg Morgan. Özönlött hozzá a sok látogató, a kíváncsiskodó, hogy megnézze, meghallgassa azt a csodálatos hárfát. De valahányszor az öreg megpengette a hangszerét, házának minden vendége úgy érezte, hogy menten táncra kell perdülnie. Addig abba se tudta hagyni a táncot, amíg Morgan bele nem fáradt a játékba. Még a bénák is peckesen illegették-billegették magukat a hárfa hangjaira, sőt, mindenki csudájára, egy féllábú ember is olyan tüzes táncot járt, hogy bárki megirigyelte volna. Egy napon az az ember is megjelent a bámészkodók között, aki minduntalan azzal keserítette az öreget, hogy egy vén tehén bőgéséhez vagy egy utat tévesztett vak kutya vinnyogásához hasonlította a hangját. Ő is hallotta a szóbeszédet, de nem hitt neki, míg a saját szemével, fülével meg nem győződik róla. Morgan így szólt magában, amikor régi ellenségét megpillantotta:

„ No, várj, most visszafizetem a kölcsönt! „

S azzal végigfuttatta ujjait a hárfa húrjain. Eltökélte magában, hogy ezúttal rogyásig muzsikál a táncolóknak.

    Amit elhatározott, meg is cselekedte: játszott, játszott, órák hosszat, szakadatlanul. A táncosok már alig vánszorogtak, és könyörögtek, hogy hagyja abba a játékot. De ő csak egyre játszott. Roppantul mulatságosnak találta a dolgot, dehogyis hagyta volna abba! Akkorát nevetett a magatehetetlen, rángatózó táncosokon, hogy az oldala is nyilallott, és könnyek potyogtak a szeméből.

   De kiváltképp azon az emberen mulatott pompásan, aki annyiszor kigúnyolta. Most bezzeg nem volt gúnyolódó kedvében! Zihálva, reszketve, rogyadozó térddel járta a táncot. Morgan pedig egyre vadabbul tépte a húrokat, a táncosok meg egyre gyorsabban forogtak körbe-körbe a szobában, feldöntve széket, asztalt, pohárszéket, szekrényt, sőt némelyik akkorát ugrott, hogy a feje koppanva ütődött a mennyezetbe.

   Mindaddig nem hagyta abba Morgan az eszeveszett muzsikát, ameddig a táncosok egymás hegyén-hátán, eszméletlenül nem hevertek a földön, s ellensége, a csúfolódó szomszéd ki nem törte a lábát. De addigra már Morgannak is belefájdult az oldala, belefáradt a kacagásba az állkapcsa, úgyhogy megelégelte a bosszút, és abbahagyta a hárfapengetést.

   Morgan aznap elégedetten hajtotta álomra a fejét. De reggelre kelve látta, hogy eltűnt a házból a hárfa. Nem is látta soha többé. Mert a tündérek megharagudtak, hogy nem saját örömére és mások szórakoztatására, hanem bosszúállásra használta fel ajándékukat.

Be is kiáltottak hozzá éjszaka az ablakon:

- Rossz célra használtad ajándékunkat, Morgan! Amit adtunk, visszavettük!

Ki-ki jól gondolja meg, hogy mire fordítja a tündérek ajándékát!