Hajdanában, réges - régen, olyan régen, hogy már az idejét sem tudja senki, élt egyszer egy szegény asszony.
Csak egyetlen gyermeke volt, egy aprócska, vékony csontú kislány, akit Fecskének becézett.
Ez a kislány örökösen dalolt, nótázott. Hiába szólt rá fáradt anyja többször is:
– Elég legyen már, kis Fecske! Hagyd abba a csicsergést! Fáradt vagyok, pihenni szeretnék!
– De olyan jól esik! – nyelvelt vissza a kisleány, s annál harsányabb dalolásba kezdett. Bizony, jócskán fel volt vágva a nyelve.
Egy reggel, még alig pitymallott, de a kis Fecske már talpon volt. kékfekete ruhát vett magára, – melyre édesanyja kék karöltős-ujjat vart az este –, és fehér kötényt kötött eléje. Alighogy felöltözött, nyomban nótázni kezdett a legélesebb hangján.
A szegény asszony még aludt volna szívesen, de felriadt a hangos énekszóra.
– Jaj, kislányom, kislányom… – sóhajtott fel bosszúsan, majd így folytatta: – Miért nem születtél inkább szép dalos madárnak!
És ekkor ... láss csodát, abban a szempillantásban kék szárnyú, fekete tollú kismadár repült ki a szobából. Fehér mellénye megvillant egy pillanatra, s aztán szélsebesen tovaszállt…
Estére azonban visszatért, és az ablak fölé, az eresz alá fészket rakott. Ott élt madár alakban, s minden hajnalban hangos énekszóval köszöntötte szeretett édesanyját.
Sok, sok ködbevesző esztendő telt el azóta. A fecske ma is az emberek közelében él, az eresz alá rak fészket, és kora reggel hangos csiviteléssel ébreszti a ház népét. Azt mondják, szerencsét hoz annak, aki szívesen hallgatja csicsergését. Ez így igaz, hisz aki fecskeszóra ébred, és kel ki ágyából, az idejében foghat munkához s nem telnek napjai hiábavalóan.