Élt egyszer valahol távol, a messzi Nepálban, fent a legmagasabb hegyek egyikén, a sűrű erdő közepében egy sakál. Egy reggel az éhség annyira csikarta a hasát, olyan hangosan, hogy már nem bírta tovább hallgatni. Elhatározta, hogy leszalad a legközelebbi városba, szerencsét próbálni.
A város kapujában négy kutya támadta meg. Hanem a mi sakál kománk sem volt ám rest: nyaka közé szedte a lábát, és úgy elinalt, hogy a négy kutya közül egy sem tudta utolérni.
Menekülés közben átloholt egy festő udvarán, és beleesett egy festékes vödörbe. Ebben a vödörben tartotta a festő az indigókék színt, amivel az eget szokta festeni, merthogy főleg égboltot festett bárányfelhőkkel, ezt kívánták tőle a vevői.

Amikor a sakál nagy nehezen kikecmergett a festő kertjéből, megint csak összetalálkozott a négy kutyával, akik ezúttal rémület teljes tisztelettel tértek ki az útjából, földig hajolva, mert azt hitték, hogy a Himalája csúcsáról szállott alá a minden kutyák őse, a Kék Kutya.
Ezen a váratlan fordulaton úgy felbuzdult a sakál, hogy elhatározta, uralma alá fogja hajtani az erdőben élő állatokat.
Az erdő szélén éppen tanácskozásra gyűltek össze az állatok, volt miről vitatkozniuk éppen elég. A sakál azonban így szólt hozzájuk:
– A Himalája csúcsáról szálltam alá, hogy a királyotok legyek. Mindannyian hódoljatok nekem. Mert tudjátok meg: én vagyok a világ állatainak uralkodója.

Az oroszlán, a tigris, a párduc és a farkas alázatosan odakúsztak hozzája, s a sakál az oroszlánt rögtön kinevezte miniszterévé, a tigris lett az ajtónálló, a párduc őrizte az elemózsiát, a farkas pedig a küldönci tisztet töltötte be. Sakáltestvéreit pedig mindig távol tartotta magától, a színe elé egyet sem engedett.
Ezután a nagy semmittevésnek szentelte életét, mert ha az oroszlán ejtette el a vadat, ő csak elosztotta a többi állat között: a legjobb részeket természetesen megtartotta magának.
Hosszú hónapok múltak így el, s tulajdonképpen sohasem derült volna ki a turpissága – talán még ma is az állatok uralkodója volna -, ha egy éjjel arra nem ébred, hogy a messzeségben valahol egy sakál üvöltözik.

Félálomban, nem is tudva pontosan, hogy mit cselekszik, ő is üvöltéssel felelt a messzi szóra.
Igen ám, csakhogy az oroszlán, a tigris, a párduc és a farkas ebből az üvöltésből abban a percben tudta már, hogy a furcsa kék szőr csupán egy sakált takar.
Üldözőbe vették hát a kék sakált, és ahogy lélekszakadva futott, a hegyről le, dombra fel, menekülése közben belepottyant egy tóba. S ha már belepottyant, bizony a kék festék egykettőre leázott róla.
Szerencséjére még el tudott menekülni az erdőből, s azóta is bánatosan emlékszik vissza pünkösdi királyságára, amikor érdemtelenül bár, de egy darabig az erdők királya volt, a világ állatainak uralkodója.