Volt egyszer egy sűrű, sötét, öreg erdő. Ebben az erdőben temérdek mindenféle gomba nőtt. Egyszer elhatározták: királyt választanak maguknak. Igen ám, de kit?
Tanakodtak, tanakodtak, ki lenne a legalkalmasabb, végül kisütötték, hogy maga az erdész. El is mentek hozzá követségbe, és szépen megkérték, hogy legyen a királyuk.
Hanem az erdész csak a fejét csóválta:
– Köszönöm a tisztességet, de hát nekem egyéb dolgom van az erdőben. Meg aztán túl nagy is vagyok hozzátok.
Újra összeültek a gombák tanakodni, végül abban állapodtak meg, hogy közülük való legyen a király.
No, de melyik a sok közül? A tinóru? Vagy a rizike? A rókagomba? Vagy a kucsmagomba? A csiperke? Vagy a pöfeteg?…
Abban megegyeztek, hogy az lesz a király, aki a legméltóbb az uralkodásra. De ki a legméltóbb?
- Én! – kiáltotta a légyölő galóca. – Senkinek sincs ilyen gyönyörű, gyöngyös skarlátkalpagja! És nekem mindenki engedelmeskedni fog, mindenki tudja, hogy a mérges gomba – veszedelmes!
– Épp ezért nem lehetsz király! – intették le a többiek a hencegő galócát.
S ekkor a fák árnyas rejtekében hirtelen megpillantották a barna sapkás, egyszerű, sose hivalkodó, halk szavú vargányát, aki mindig csak mindenkinek örömöt szerzett.
- Ő a legméltóbb! – kiáltozták a gombák, és szégyellték, hogy szerény külseje miatt már előbb nem gondoltak rá.
Így lett a vargánya a gombák királya.
Mindenki örült – az erdész, a nyuszi, a mókusok meg a békák -, minden teremtett lélek a sűrű, sötét, öreg erdőben, csak a galóca mérgelődött.
Még gyönyörű gyöngyös kalpagját is a földhöz vágta volna – ha tehette volna.