Volt egyszer egy kisoroszlán, a sivatag szélén lakott az anyjával, egy bozótban. Az egyik nap egy zebrát hozott neki az édesanyja vacsorára.
- Ha ezt megeszed, úgy jóllaksz, hogy holnap estig föl sem ébredsz! - mondta az anyja büszkén. Aztán megint nekivágott a sivatagnak.
A kisoroszlán meg ott maradt a zebrával egyedül. Még sosem evett ilyen csíkos valamit. "Ez jó falat lesz" -, gondolta, mikor a zebra hirtelen fölemelte a fejét, és reszketve fölugrott.
- Jaj, ne bántsál, ne egyél meg! - könyörgött szívet tépő hangon.
- Hát te élsz? - csodálkozott a kisoroszlán.
- Élek bizony! - mondta a zebra. - Csak ijedtemben ájultam el, mikor egy nagy oroszlán rám tette a mancsát. És most itt vagyok.
- Hát ha már így történt, éntőlem nem kell félned - mondta a kisoroszlán. - Úgyis unatkoztam egyedül, ezentúl te leszel a barátom.
Azzal összeölelkeztek, és nyomban játszani kezdtek, csak úgy zengett a környék a nagy hancúrozástól. Már éppen sötétedni kezdett, mikor az öreg oroszlán hazaérkezett. A kisoroszlán mindent elmondott neki, hogy mi hogyan történt - de bizony az anyja szívét nem tudta megpuhítani.
- Ki hallott már olyat, hogy egy oroszlán egy zebrával barátkozzék?! - bömbölte. - Ha reggelig meg nem eszed ezt a csíkos bőrűt, többet ne kerülj a szemem elé! Én nem szégyenkezem miattad! Éntőlem többé nem kapsz ennivalót!
Mit tehetett a szegény kisoroszlán: megvárta, míg leszáll az éjszaka, aztán csöndben kilopózott a zebrával a bozótosból, és nekivágtak együtt a nagy pusztaságnak. Három nap, három éjjel vándorolt a két jó barát, s egy falást nem ettek, egy kortyot nem ittak közben. Végre a harmadik nap egy füves folyópartra értek. A zebra azonnal legelni kezdett jó étvággyal - de a kisoroszlánnak sehogy se ízlett a harmatos fű, hiába próbálkozott vele. Csak a hasa fájdult meg tőle. Szomorúan lefeküdt a víz partjára, és lehunyta a szemét. S akkor a zebra odalépett melléje, és így szólt:
- Tudom, hogy mi bajod van. Ha megennél most engem, biztos erős lennél megint.
- Soha! - kiáltotta a kisoroszlán. - Soha! A mi barátságunknál nem lehet semmi erősebb!
Azzal egymás nyakába borultak és sírtak. S így esteledett rájuk: már a hold, a csillagok is fönt voltak az égen, de ők csak még szomorúbbak lettek. A Hold nem hitt a szemének, mikor megpillantotta őket.
- Nézd csak! - szólt oda a Vadlegeltető csillagnak. - Ilyet se láttam még: együtt sír az oroszlán a zebrával!

Hogy ezután mi történt, azt a Vadlegeltető csillagtól kell megkérdezni: ő varázsolta el a két jó barátot kicsi játékoroszlánná és zebrává, hogy soha többé ne legyenek éhesek, és mindig jó barátok maradhassanak.
Ha játékboltban találkoztok velük - gondoljatok arra, hogy a hűség és a barátság milyen fontos dolog.