Volt egy szörnyeteg, Aglabem.
Ez a világ minden vizét összegyűjtötte, s attól fogva a folyókban nem folyt többé víz, a tavak kiszáradtak, és az emberek mindenfelé szomjan haltak.
Végül is az emberek követet küldtek hozzá, és kérték, hogy adna nekik ivóvizet.
De a szörnyeteg nem hajlott a jó szóra, csak annyit engedett meg, hogy a mosdóvizéből igyék egyet.
Ez a koszos, kicsi víz még arra sem lett volna elég, hogy egyetlenegy ember szomját oltsa.

Az emberek sírtak-ríttak.
Az egyik azt mondta: "Olyan száraz vagyok, mint egy partra vetett hal."
A másik: "Olyan száraz vagyok, mint egy partra vetett béka."
A harmadik: "Olyan száraz vagyok, mint egy partra vetett teknős."
A negyedik: "Olyan száraz vagyok, mint egy partra vetett hód."
És így tovább. Panaszkodtak, mert majd szomjan haltak.

Végül egy varázslót küldtek Aglabemhez, hogy kérjen ő is vizet az emberek számára. Aglabem azonban kinevette a varázslót is, és azt mondta, hogy szüksége van a vízre, mert abban szeret heverészni.
Ekkor a varázsló a szörnyeteg háta mögött álló hatalmas fát varázslatával kidöntötte, de olyan ügyesen, hogy az éppen ráesett Aglabemra, és agyonütötte.

Ebből a hatalmas fából hatalmas folyó lett, a kanadai Szent János folyó. A fa ágaiból pedig a mellékfolyamok. A falevelekből a folyó torkolatánál tavacskák lettek.

Amint a víz elérte a falvakat, az emberek beleugráltak, hogy igyanak. Azok, akik állathoz hasonlították magukat, állattá is változtak ám !: Hallá, békává, teknőssé, hóddá. Azóta élnek ezek az állatok Kanada vízeiben.