Volt egyszer egy leány, aki olyan szép volt, mint a hajnali nap és olyan szépen táncolt, mint a holdsugár a vízen. Olyan gyönyörűen táncolt, hogy aki csak látta, vele járta a táncot. Ráadásul a leány tánc közben úgy nevetett, mint amikor az aranycsengő csilingel.
El is nevezték ezért Csilingelő Margitnak, de hívták néha Tündér Margitnak is. Margit szegény parasztleány volt és libákat őrzött a réten. Akkor is táncolt, mikor a gágogókra ügyelt, és ilyenkor valamennyi liba vele lejtette a táncot, de még a virágok is vele hajlongtak, a levelek is vele repdestek, a lepkék is vele libegtek. Olyan volt ez a leányka, mint az orvosság. A betegeket megnevettette, a szomorkodókat megvigasztalta, az öregeket megfiatalította a táncával meg a nevetésével.

Mindenki szerette, csak a vén, csúf nevelőanyja nem, mert az gyűlölte a dalt is, a táncot is. Egy napon így szólt hozzá:
– Le is út, fel is út, nekem ilyen hejehuja leány nem kell!
Elment hát a leány világgá. Ment, mendegélt kis batyuval a kezében, de nem szomorkodott ám, és amint kiért a faluból, elkezdett táncolni. Olyan leány volt ez a Margit, hogy még világgá is táncolva indult.
– No, te bolond, el ne taposs! - kiáltotta egyszerre valaki. Egy pápaszemes emberke került Margit útjába, és a leány csaknem keresztültáncolt rajta.
– Nem tud vigyázni, atyus?
– Vigyázni? – kérdezte a pápaszemes ember és nagyot ásított. – Az olyan unalmas. És megint akkorát ásított, mint egy várkapu, mikor nyitva van.
– Jaj, be ne kapjon, atyus! -nevetett a leány, és tovább táncolt.
Az öreg dühbe gurult, hogy a leány kinevette, és bottal. futott utána, hogy elverje. De amint a leány közelébe ért – hejehuja hopp! – , elkezdte ő is járni a táncot.
– Te leány, megállj már – kiáltotta fulladozva az öreg -, nem bírom tovább a táncot!
– Hát ne táncoljon, atyus!
– De muszáj táncolnom, ha te is táncolsz.
Margit erre megállt. Az öreg is megpihent, s ugyancsak törölte a homlokát.
– Nini, hiszen én már nem is ásítok! -kiáltott fel egyszer csak vígan az emberke. - Hiszen én már nem is unatkozom! A tánc kigyógyított az ásításból. Ki vagy te, leány?
– Az én nevem Csilingelő Margit, de hívnak néha Tündér Margitnak is.
– Hová mész?
– Világgá.
– Aztán meg miért?
– Mert a nevelőanyám nem szereti a táncot, én pedig mindig táncolok, s ha én táncolok, az egész falu táncol, ezért haragszik rám a nevelőanyám.
– No, akkor nagy szolgálatot tehetnél az én királyomnak, mert az mindig ásítozik, unatkozik. Én vagyok a király orvosa, és azért indultam világgá, hogy orvosságot szerezzek a bajára. Most már tudom, hogy az ásításnak a tánc az orvossága. Meg tudnád-e táncoltatni a király őfelségét?
– Meg én.
– No, hát akkor gyere.

Mentek, mendegéltek, egyszer elértek a király városába. Mondhatom, a doktor alaposan elfáradt, mert Margit gyakran táncba kezdett út közben, és ilyenkor vele aprózta ő is. A város kapujában egy őr ásítozott. Akkora volt a szája az ásítástól, mint egy barlang.
– Ez is az unalom betege? – kérdezte Margit.
– Ez is. Az egész város, az egész ország annak a betege.
– Nyisd ki a kaput! -kiáltott rá az őrre a király doktora.
– Még mit nem! Az olyan unalmas lenne – morgott az őr meg sem moccanva, de annál nagyobbat tátogatva.
– No, majd segítünk a baján- nevetett Csilingelő Margit, és táncolni kezdett. Az őr is mindjárt emelgetni kezdte a lábát, csavargatta a bajszát és egyszer csak- heje, huja, hopp! -elkezdett forogni, s táncolt vígan puskával a kezében. Nem is ásított többé, hanem nyitotta fürgén a kaput, de még akkor is csapdosta össze a bokáját, amikor a kulcsot a zárba dugta. Hanem hát ez ugyancsak furcsa város volt! Mikor a katonák gyülekeztek és a tiszt kirántotta a kardját, hogy vigyázz-t vezényeljen, nem állt vigyázzba a sok katona. Inkább ásítozva azt morogták:
– Kapitány uram, ez olyan unalmas, áh, áh, áh …
Kapitány uram erre hüvelyébe taszította a kardját, és nagy ásítva mondta:
– Igazatok van, fiaim, ez nagyon unalmas.
Mikor a Juci szakácsné bement a henteshez és így szólt: “Kérek egy kiló marhahúst!”, dehogy vette elő a kést a hentes, dehogy vágta le a húst, inkább csak ásítozott.
– Egy kiló marhahúst? – kérdezte álmosan. – Juci lelkem, az olyan unalmas, áh, áh, áh. – Igaza van, hentes uram, az bizony olyan unalmas, áh, áh, áh! És két óra hosszáig, három óra hosszáig tátogatták egymásra a szájukat, odahaza meg várhatták az ebédet. Ez aztán valóban nagyon unalmas lehetett!
Egyszer csak látja Margit, hogy szalad a kapuból az őr és már messziről kiáltja:
– Itt az ellenség!
Az utcán sétált a sok tábornok, huszár, katona. Valamennyi a száját veregette a nagy ásítozásban. És mind ezt morogta:
– Az ellenség? Törődjön vele a kánya. És egyikük sem mozdult.
Csilingelő Margit nem volt rest, elkezdte lejteni a legszebbik táncát. Hát egyszer csak a vitéz hadfiak is táncra perdültek, pengett a sok sarkantyú, dohogott a kövezet, huszár táncolt bakával, tábornok a közlegénnyel és az egész sereg táncolva ment az ellenség ellen. El is futott az ellenség azonnal.
– No, húgom- szólt a király orvosa-, te megmentetted az országot az ellenségtől. De most jön a java. Gyógyítsd meg a királyt meg az egész udvarnépet, mert ők a legbetegebbek. Ma éppen udvari bál van, felöltöztetlek aranyos ruhába, és lejtsd el őfelsége előtt az orvosságos táncodat!
............................................

Mit gondolsz, mi lesz a mese vége? Te hogyan fejeznéd be a mesét?
Szerinted mi lett a lány jutalma, ha meggyógyította az egész országot?

a. Akkor léphetett be a királyi könyvtárba, amikor csak akart.
b. Feleségül ment a királyhoz
c. Kapott egy zsák aranyat