„- No, ne legyél olyan alamuszi – hecceli Orczy, erre ő vörösen és kapkodva kiugrik a padból, és felrángatja a kis télikabátját.” (ötödik fejezet)

„[…] olyan emlékezete volt, mint az almárium: amit egyszer beletettek, az benne is maradt […] „ (2. fejezet)

„Rettentőket nevettek, s az egész óra nem ért semmit, hiába könyörgött a tanár egész megaprehendálva: -De hát, az istenért, ne nevessenek, mert mindnyájuknak ötöst írok be.” (2. fejezet)

„Ő látta, hogy ez a levél csak valami öt-hat sor, és mégis olyan soká olvasta a lány, mintha egy egész árkus lett volna teleírva” (hatodik fejezet)

„Orczy persze nevetett rajtuk, mikor panaszkodtak, hogy így butaság, úgy butaság, mert Orczy zongorázni is tudott, hát neki bliktri volt az egész kotta.” (negyedik fejezet)

„Azzal mentette süllyedező, léket kapott önérzetét, hogy a barátját böcsmölte: de henceg! az ő szobája! nekik megvan Petőfi!…”

„Már mindenki otthon volt, s előkészítették a brúgót a vacsorához.” (első fejezet)

„Az egész konviktus megmozdult, mindenki felállt, ő is, a bugyellárisát a zsebébe tette.” (hatodik fejezet)

„Hé, dárdás, gyere csak, szaladj, hozzál két cigárót, itt egy hatos, de el ne veszítsd!” (első fejezet)

Pl. Nyilas Misi a debreceni kollégium második emeletének 19. számú coetusában lakik.

„Az orvos egy nagyon öreg úr volt, méltóságos úrnak kellett szólítani, s kezet csókolni neki, olyan rózsaszínű bőre volt, mint a csörögefánk […]” (2. fejezet)

„Gimesi lesütötte a fejét, s nagyon soká nevetett Orczyn, mert látta, hogy ennek fogalma sincs arról, hogy mi az elemózsia.” (második fejezet)

„Ez a tanár nagy gigerli volt, a nadrágja olyan bő volt, mint a cipője hossza, s fel volt hajtva tenyérnyi magasan, még ha sár nem volt is.” (második fejezet)

„A végén pálinkára konferáltak, s hoztak egy üveg gugyit, hogy leöblítsék a kenőcs ízét.” (2. fejezet)

„Ezen még jobban kacagtak, mert nincs ötös; a legrosszabb kalkulus a négyes, de a tanár a leányiskolában is tanít, s a kislányokat ezzel szokta ijeszteni.” (második fejezet)

„Vigye ezt a kölyköt a karcerbe. De kétszer ráfordítsa a kulcsot, majd megtanítom én őket… A kulcslyukon kibúvik az ilyen gazember lurkó…” (tizenegyedik fejezet)

„Az órán már bent volt a latintanár, Gyéres tanár úr, de még a katedrán volt, s az osztály­könyvbe írta be a tananyagot.” (második fejezet)

„Ezen ő tavaly mindig nevetett, ha eszébe jutott, pedig nem értette, de most éppen ilyennek tetszett neki a saját kádenciája: hogy nem cserélne a kollégiummal. Nem vers, de igaz.” (tizenkettedik fejezet)

„Orczy kíváncsian várta.

– Kápsálnak – súgta neki Misi.

– Mi? – kérdezte csodálkozva Orczy. – Mit?

Misi már tudta, mi az, mert napok óta beszéltek róla a folyosón, a coetus előtt, hogy az idén milyen későn kápsálnak.

– Kápsálnak… Gyűjtenek.

– Mit?

– Hát a konviktusra, a cívisektől.

– Mit gyűjtenek?

– Ki mit ad. Kukoricát, búzát, lisztet, szalonnát.

Orczy a száját is kinyitotta, úgy bámult.

– Diákok?… Koldulnak?” (hatodik fejezet)

„Tegnap vett ötért egy nagyon finom kármint Pongrácnál, talán már észrevette, s most el fogja kérni kölcsön, aztán kimázolja az egészet, mint a múltkor, s nem adja meg soha.” (első fejezet)

„Nagy konsternáció tört ki az egész társaságon, elképedve néztek a gyerekre, s leginkább persze az elnök, aki egyszerre nem tudta elég nagyra nyitni apró szemeit.” (tizenkettedik fejezet)

„A vallástanár nagy, kövér, fekete ember volt, a bőre olyan, mint a kordován…” (2. fejezet)

„Egyszer óra közben azt mondta, hogy náluk Erdélyben nem azt mondják, hogy koppants, hanem köppincs, ez persze csak találmány, de aztán olyan makacsul ragaszkodott hozzá, hogy néha mondták neki.” (hetedik fejezet)

Magyarországon a Habsburg-uralom alatt jelent meg és terjedt el, mint váltópénz. Mária Terézia uralkodása alatt volt 1, 3, 6, 7, 10, 15, 17, 20, 30  krajcáros érme is.

Az 1857-es osztrák valutareform során új forintot (gulden) vezetnek be, ami 100 krajcárra oszlott.

1892-ben (tehát éppen A légy jó mindhalálig cselekményének évében) a forintot felváltja a korona, ami 100 fillére oszlott. 100 fillér pedig 50 krajcárnak felelt meg. A krajcár azonban még 1897-ig forgalomban maradt és még ezután is a népnyelv sokáig krajcárnak hívta a kétfilléres érmét.

„Nem is volna rendben a dolog vihogás és tanulás nélkül, elővették hát a holnapi leckét, s Misi is jól járt vele, mert bizony ő sem tanult még ma egy árva krükköt sem.” (tizedik fejezet)

„Mikor felment a lakásba este az óráról, éppen rakta a fűtő, a szolga a tüzet a kályhába, kívülről lehetett fűteni, a kulinából […]” (2. fejezet)

„ […]akkor már annyi pénze lesz az onkliktól meg a tantiktól, hogy lumpolhat, és amit akar…” (ötödik fejezet)

„A diákok úgy értenek a mimikrihez, mint semmiféle más moszat sem a természetben” (2. fejezet)

„[…] most is a hóna alatt nagy paksaméta írás volt […]” (2. fejezet)

„- Nízzík csak! Iszen magának nem levele van, hanem pakkja!” (második fejezet)

„Az édesanyja pakkot küld! Egész elsápadt bele, aztán újra elpirult. Odahaza megmondta az édesanyja, hogy „Fiam, csomagot ne várj, mert én nem tudok olyan finomságokat küldeni, mint a többi gyere­keknek a szülei, hát inkább nem küldök, minek lássák azt mások, hogy milyen szegények vagyunk, édes kis fiam.” (második fejezet)

„Igen, ott volt a fején, határozottan megismerte, az ő kalapja.

Biztosan megismerte, a lehajló sertéről, meg a színéről is, olyan zöldes színű volt, mint mikor ő elvesztette, s vékony zsinórja volt, és nem pántlikája.” (második fejezet)

„Október közepén egy szomorú és borús pénteki napon, óraközben, mint mindennap, elszaladt a pedellushoz, s megnézte a kátrányszagú, vasrácsos fekete hirdetőtáblán az érkezett levelek lajstromát.” (második fejezet)

„Két krajcárt kellett fizetni a pedellusnak minden levélért, s előre kikészítette a markába, mikor bement a nagy pedellusi szobába.” (második fejezet)

„A csizmás kis pedellus a pipát a másik oldalra tolta a szájában, s még egyszer végignézte a leveleket.” (második fejezet)

„Ő csak nézett, nézett a fekete falitáblára, amely rosszul volt letörül­ve, s nagy krétafoltok voltak rajta, s pellengéren volt, úgy érezte, mindenki folyton őt nézi, ahogy itt áll, s hol viaszsárga az arca, hol vörös, a vér szökdösött a fejében s szédült, ahogy ott állott két gyenge lábán.” (hatodik fejezet)

„- És ha nyersz tíz forintot, mit veszel rajta?

– Mit?… Hát… veszek egy penecilust.

– Penecilust?… Milyet?

– Milyet! Gyöngyháznyelűt, olyat, hogy hal alakja lesz… – s a Böszörményi késére gondolt, ott a szemetesláda mögött.” (negyedik fejezet)

„- No, te peniperda!… Mit ígértem neked tegnap? Hát már egy órai békességem sincs miat­tad?… Már az egész kollégium fel van fordulva. Már itt egyéb nem történhetik többet, csak a te szennyesednek a tisztára mosása!” (tizenegyedik fejezet)

„A hangjában valami rendkívüli áhítat és pietás, lelkesedés volt […]” (tizenegyedik fejezet)

„Az ablakon besütött a délutáni nap, s bejött a prepák hegedűcincogása”

„Közben bejött a kis öreg tanár, feldöcögött a pódiumra, a fiúk egy pillanat alatt mind helyre rebbentek, ő még mindig úgy ült ott, nevetve, nyitott szájjal, félrebillent fejjel, észrevett valami mozgást, de annyira ki volt merülve az éjszakai sok sírástól, hogy üres, fájó gyomorral ülve maradt, s csak nevetett.” (második fejezet)

„És most rekomendálom magamat! Isten álgya!” (tizenegyedik fejezet)

„Mivel azonban mégis kellett a holnapi napra is készülni, borzasztó bajok voltak a repetí­cióval.” (ötödik fejezet)

„Fog az ember pókot, sokat lehet fogni a hátsó udvaron, a reterátba, akkor annak a lábát kiszedni és megszámolni, hogy egy láb hányat kaszál…” (ötödik fejezet)

„- Jaj, de nagy selma lehet az az Edelényi Török János úr!…” (hatodik fejezet)

„Ő akkor is csak annyit tud vagy nem tud, mint most, akármilyen kalkulust adnak, s ha elve­szik tőle a stipendiumot, akkor hazamegy, és kapálni fog a répaföldön…” (negyedik fejezet)

„- Mintha subickolást hallanék…” (második fejezet)

„El volt szánva, hogy akármilyen suskussal, de otthon marad.” (tizenegyedik fejezet)

„Szóval olyan furcsa volt, hogy a kisfiú nem értette, hogy lehet egy ilyen lény a világon, hogy miért is ilyen a leány, mikor a fiúk nem ilyenek, és be volt szorítva a sötét kamarába a szuszék mellett, egyedül, s elkezdett ő is nevetni […]” (hatodik fejezet)

„[…]és Orczy most őt kicsúfolja a lány előtt, mert Orczy nagyon tud nevettet­ni, az énektanárt is igen jól kifigurázza, hogy fehér kesztyűben hogy üti a taktust: kévem, kévem…” (negyedik fejezet)

„[…] meg a nagyerdőre is gyalog ment ki a fiúkkal vackort szedni […]” (3. fejezet)

„Valkai tanár úr ment keresztül fekete vaskalapban, hosszú fekete kabátban az udvaron […].” (2. fejezet)